Szép napra virradt ma is. Sieve várának védői kissé álmosan és a vár falának támaszkodva nézték a napfelkeltét. A polgárok is elkezdték mindenapi teendőjüket, asszonyok mosták a ruhákat, előkészületeket végeztek az ebédhez vagy csak próbáltak ügyelni a rakoncátlankodó ifjúságra.
Teltek-múltak az órák, lassan és félelemben, ahogy az lenni szokott ezekben a vészterhes időkben. Tudniillik az országot dúlta a török és már olyan rémhírek is terjengtek, hogy a Nagy-Tavak vidékén járnak és akár 3254. őszére itt is lehetnek!

A levelek sárgultak, a feszültség érezhetően nőni kezdett Sieve várának lakói közt. Mindenki sietett bevégezni teendőit, a katonáktól is fokozott figyelmet kértek. Ezt jól is tette a várkapitány mivel október 1-én, egy hidegebb reggelen, jött a hír, hogy a török délután 6-ra itt lesz, sokszoros túlerővel. 
A gyerekek csak játszottak, az asszonyok arcára kiült a kétségbeesés, a katonák arcát pedig eltakarta a rostély...
Az ostrom megkezdődött. Hiábavaló volt minden fortély, minden erőfeszítés, ide még a pápa hite is kevés lett volna. A nők is beálltak küzdeni, ha már úgyis elvesznek akkor méltósággal vesszenek! (A gyerekek az iskolában vártak tanárukra, aki persze nem jött, de ők türelmesek voltak.) 
A védők egy tervet eszeltek ki, amivel örök méltóságot nyernek talán... Azt eszelték ki, hogy kirohannak a várból! Ez öngyilkosság! Őrület! De abban a szorult helyzetben ez tűnt a legjobb megoldásnak. Mindenki fogta gyerekét, kutyáját, tyúkját, fakardját és felkészült a halálra. (A gyerekeknek ezt, mint házi feladatot adták föl aznapra.)
A nagy fakapuk csikorogva leereszkedtek, Sieve népe egy emberként ordította:
"SIEVE-ROHAM!!!"

Kis Bélát holtan találták X. kerületi lakásában. A szomszéd szerint álmában pedig még beszélt, sőt ordított, tehát akkor még biztosan élt. Az orvosok nem tudták megállapítani a halál okát, csupán csak gyenge szívére hivatkoztak...