Madárcsicsergésre ébredek minden reggel.
Felöltözök, kilépek az ajtón. Elsétálok a domb aljába a forráshoz, megmosom az arcom.
Visszafele úton fülyülni kezdek, táncolok a napsütésben, a következő pillanatban már a feketerigókkal repülök.
Együtt teszünk pár cifra kört a bokrok közt, majd magasabbra repülök. Elfordulok a fényes bádogtetőkön megcsillanó tavaszi nap felől, a kék tóban tükröződő bárányfelhőket bámulom,  a magasság csendjében fürödve. Végigpásztázom tekintetemmel a homokos szántóföld sávjait. A nyulak apró pontokként fogócskáznak a frissen boronált szántóföldön, amely még innen föntről is végtelennek látszik. Körbeszállok a vidék fölött, napnyugtakor már a tetőablakban ülök, csendesen dúdolva bámulok az ég alján izzó tojássárgára. El-elkapom a tekintetem, hogy még holnap is élvezhessem mindazt, amit ma, és meglássam a vidék többi arcát is. Mert ez az egyetlen örömöm, minden nap ugyanezt csinálom végig, mindig máshogy látom a tájat.
Ez az, amiért érdemes küzdeni, ez az, amiért élek.