Volt egyszer egy kisgyerek, aki azzal töltötte napjait, hogy csak nézett ki házikójuk piszkos ablakán. Szülei nem értették mivan. Nem értették őt, mivel a kisfiú nem akart beszélni velük, ő csak bámult ki, bele az őszbe. Sokszor volt, hogy követte tekintetével a lehulló leveleket és arra vágyott, hogy bárcsak ő is lehetne lehulló levél...
Teltek múltak a napok, de nem változott semmi, sem a táj, sem a kisfiú érzései. Ám történt egyszer, hogy a kisfiúból nagyfiú lett hirtelen és elhatározta, hogy kimegy az őszbe. Lemászott az ablakból, elsétált a ropogó tűz mellett és kinyitotta az ajtót. A hűvös szél megcsapta, de őt nem érdekelte. Gyönyörűek voltak a fák, elkezdett táncolni a leeső levelek forgatagában...és csak táncolt....táncolt....és táncolt. Mikor kezdett elfáradni, arra gondolt, hogy bevégzi feladatát, vagyis levéllé változik.
Fel is mászott a legmagasabb, legöregebb fa legfelső pontjára. Innen fentről olyan kicsinek tűnt minden, a kunyhójuk, az élet. Az ő élete. A múltja, a jövője...és akkor ugrott...Repült, olyan lassúnak tűnt a zuhanás, olyan szépnek minden...mosolygott csak, majd leérkezett...Egy halk puffanást lehett hallani, ahogyan ráesett a tarka levelek hátára. Csak ennyi volt az élete. Ennyit ért, több millió ugyanolyan levél vette körül...
 

Szülei csak később találtak rá, az orvos szerint nem hal bele a zuhanásba. Nem is halt bele. De mégis meghalt, tüdőgyulladást kapott...