Egyszer volt, hol nem volt, a végtelenségen túl, szinte mellettem, mellettetek, volt egyszer két tükör. Ez a két szépséges tükör kimondhatatlanul szerette egymást. Szerelem. Ám volt egy nagy-nagy problémájuk...
Hiába próbáltak egymásra nézni, mindig csak saját magukat, saját szerelmes arcukat látták a másikban. Hiába próbálta megcsókolni, megfogni a kezét, minidig csak saját szerelemtől izzó ajkát érezte a hideg üvegen, mintha mindig saját magába próbálna megkapaszkodni...
Minden hiába. Tehetetlenek voltak.
Nem tudtak semmit...nem tudtak mással törődni, csak egymással -jobban mondva saját magukkal...Boldogok voltak, hiszen kellemsen elbeszélgettek, s jó volt tudni, hogy ott sétál mellette valaki, aki igazán szereti. Tényleg szereti? Bizonyára, hiszen akkor miért lenne vele, és miért nem valakivel, aki 'normális'...
-Összetörök...össze fogok törni!!! Nem bírom már soká, nem lehet. Ha nem találok ki valamit...ha nem....ha...ha nem, akkor...
Akkor mi?
-Mondom, összetörök...
Akkor mi?
-Összetörik a világ.
De csak a tükörképe.
-És az nem elég? Az nem elég valóságos?
Nem. Több kell.
-Több?! Hiszen még ezt sem érted. Hiszen azt sem tudod, milyen érzés ez!
Már hogyne tudnám, el sem hinnéd mennyi mindent átéltem már.
-Miért van az, hogy nem hiszek neked?
Mert hiszel nekem.
-Miért van az, hogy nem szerethetem igazán?
Azért mert annyira szereted.
-De te nem látod, amit én látok!
Már hogyne, tükör vagy, ne felejtsd el.
-De te nem érzed, amit én érzek!
Már hogyne, látom a szememben.
-Miért vagy még itt, miért nem mész el?
Mi lenne veled nélkülem?
-...
Üres tükör. Csak az üvegcsók, a hideg kéz.
-...
Ne feledd, hogy itt vagyok, ott vagyok.
-Azt hiszem maradok.
