Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. A városban éjszaka volt és kihaltság. Csak egy ember volt, ki ilyen késői órán sétálgatott az elhagyatott utcákon. Őt M.-nek hívták. Nem tudta merre megy, s hogy miért, de azt meg főleg nem tudta, miért álljon meg, ezért úgy határozott inkább megy. Menni kell.
Már órák óta járta a szürke várost, mikor kezde azt érezni, hogy most már elég. Unatkozott. Gondolta elindul haza és lefekszik...Nem. Mégsem. Hirtelen eszébe jutott egy játék. Nem tudja honnan jött az ötlet, de jól hangzott. A játék a következő volt: sétálgat az utcán és megöl mindenkit, aki nem jön vele szemben. Egyszerűnek és mulatságosnak tűnt.
Kigondolt egy személyt, körülírta magában, elképzelte. 'Jó lesz' -gondolta. És akkor: halál! Mi sem egyszerűbb, ennyibe kerül egy élet.
Egyre jobban kezdte élvezni a játékot, az áldozatok száma rohamosan gyarapodott. Minden halott után egy piciny mosoly ült ki szája szélére.
Teltek-múltak a percek, de mikor már hullahegyek voltak mögötte kezde megunni ezt a mulatságot is.
Ám ekkor egy még sötétebb és még nevetségesebb gondolat kezdettel motoszkált a fejében. A következőket mondta a gondolat: "Ha te azokat ölöd meg, akik nem jönnek veled szemben akkor magadat is meg kell ölnöd, mivel magaddal szemben te sem jöhetsz!". Mennyire igaz! M. olyan ember volt, aki betartotta a játékszabályokat, szerette az igazságot.
Jobbra benézett egy kis utcába, csak egy-két kuka volt ott, mellette szétszórva a szemét. A kis utcában volt egy tűzlétra, amin fel lehetett mászni a tetőre. Meg is tette. Nem félt, nem is nézett vissza. Ha már így kell lennie, akkor minek féljen?
Megérkezett a tetőre. Szép kilátás nyílt innen a városra, mivel az épület elég magas volt. Lenézett, most sem érzett semmit. Felnézett, ekkor sem érzett semmit. A Nap első sugarai már kezdtek megjelenni a távoli horizonton, pirkadt.
Kisétált a tető pereméhez, vett egy mély levegőt...körülírta, elképzelte magát. 'Jó lesz' -gondolta ismét és ugrott...
Röpült lefele. Így kell lennie. Igazságnak kell lennie és mi ez, ha nem az???
Már majdnem leérkezett a hűvös talajra, ahol a biztos halál várta, mikor hirtelen meglátta önmagát heverni az aszfalton, még az az ici-pici mosoly is ott ült az arcán. Egyenesen őt nézte.
Akkor ezzel vége a játéknak? Meghal? Él? Mindkettő? Hiszen, ha szemben van vele ő -akire gondolt- akkor azt mégsem ölheti meg! Az idő lelassult, mintha ő is megállt volna a levegőben egy pillanatra. Elgondolkozott, talán úgy, ahogy életében még soha. eszébe jutottak dolgok, amiket már rég elfeledett és azok is, miket még sohasem tapasztalt...
Kitárta hófehér szárnyait és felrepült. Magasra, nagyon-nagyon magasra. Visszanézett és a kövön fekvő alakot már csak egy kis pontnak látta. Újra felnézett, vissza soha többé. Szárnyai hangtalan suhogtak a levegőben. Gyönyörű volt a napfelkelte és ő csak repült felé, érdekelte mi az...
