Leyglitt csendben állt. A buszmegálló tábláján hangosan kopogtak az esőcseppek,
ritmust adva a dallamnak, amely hosszú percek óta ment a lány fejében.
A horizont szélén legördülő nap megvilágította a felhők alját, így a sárgásan vakító, mégis szürke pamacsok arany esőt szórtak a városra.
A járdán álló tócsákban olajtól színes buborékok gyöngyöztek. Néha ki-kipukkasztotta őket egy esőcsepp, végtelen gyűrűket hagyva maga után.
Az úton egy görnyedt néni sziluettje rajzolódott ki, sietve húzta kocsiját a nedves aszfalton.
Leyglitt fáradt volt, már sokadjára szállt át, de egyik buszmegállóban sem látta ilyen szépnek az életet. Mindegyik buszon, járdán zúgott a dallam a fejében, de hiába kereste az értelmét.
Most viszont rájött: nem kell hogy értelme legyen egy dalnak, ha ilyen szép, ha ilyen csodálatos hangulatot tud teremteni egy nyári este. Leyglitt tudta, hogy ezt meg akarja írni.
De még időben rájött, hogy egy írás sem lehet jó, vagy hasznos, mondanivaló nélkül.