TTFW

Talán még suttognak angyalok.
Talán még pereg a dob valahol.
Talán még dobbannak szívek.
Nem hallom őket.
Nem látom őket.
Nem érzem őket.
Isten mondá: legyen fény.
A fény nem kelt fel pihe-puha ágyából. Meleg volt a takaró, a világ meg hideg.
Isten bosszankodott. Mejd leesett neki. Leesett ő maga a földre, osztódott, osztódott, ugyanolyan részekre, amilyen volt. Egyik része segített a másiknak. Másik része segített az egyiknek. Minden olyan volt mint azelőtt. Csak kesze-kusza szálak kötötték össze a részeket. A kis isten-részek élvezték a szálakat összekuszánli, aztán kigobozni. Valaki mindig bennragadt. És valaki mindig beszorult. Szabadon, akaratlanul fújta a szálakat a szél.
A kis lények néha odébbfújtak egyet-egyet. Mint valami kis pókók, fonták a hálót. Életnek hívták a szövögetést. Az életük volt. A létezésük. Függetlenül. Egymással.